Sziasztok! Tudom, hatalmas bunkó vagyok, amiért nem hoztam meg előbb a folytatást, és higgyétek el, én is nagyon sajnálom, őszintén. Jó olvasást mindenkinek! :)

A Nap már lenyugvóban volt, az ég narancsvörösben pompázott. A szél haragosan tépte a fák lombjait, vészjóslóan süvítve végig a kertben. A tó tükörsima felszíne fodrozódott. Minden bizonnyal vehettem volna intő jelnek a természet ilyen szélsőséges megnyilvánulásait, de mint tudjuk, rettentően naiv vagyok. Azt gondoltam, drága Természetanyánkat csupán menstrációs görcsök gyötrik, ezért ilyen viharos az időjárás. A levegő fullasztóan megtelt párával, s egyúttal a hőmérséklet is zuhanni kezdett; bár addig sem örvendhettünk nagy melegnek, hiszen november vége felé járt az idő; a nyirkos, barátságtalan esték megszokottá váltak.

A hajladozó fákon jártattam a szemeim, mikor egy kéz megszorította a vállamat. Riadtan néztem hívatlan látogatómra, majd egy lány sziluettjét véltem felfedezni a félhomályban. Természetellenes, cseresznyevirág színű haja, kígyózöld szeme és porcelánfehér bőre rögtön rámutatott valódi kilétére. Haruno Sakura.

Ahogy jeges szemeivel vizslatott, úgy éreztem, mintha tovább csökkent volna a hőmérséklet. Csontjaimat átjárta a dermesztő hideg, s bénultan álltam Sakura tekintetét. Ahogy jobban szemügyre vettem őt, a zaklatottság és félelem jeleit véltem felfedezni rajta. Ezt is vehettem volna figyelmeztetésnek, de mint azt már korábban is említettem, rettentően naiv vagyok.
Hosszas, idegörlő csend állt be köztünk. Ő jeges tekintetével tartotta sakkban minden egyes porcikámat, míg én félelemtől bénultan bámultam az arcába. Az idő ólomlábakon járt: percek teltek el így, én mégis óráknak éreztem őket. Ajka remegett, tekintete tompa volt. Lassan rám nézett, tényleg rám, s halkan csak ennyit suttogott:

—Ne bízz abban, ki fénnyel kínál, ám ő maga vak. Ne fordíts hátat annak a halottnak, kinek szeme nyitva van. Nem minden bor, mi vöröslik. Ne bízz az álmaidban; mind hazugság. Rémálmaid megmutatják, mi a valóság.
Szeméből könnyek patakzottak. Mielőtt bármit is kérdezhettem volna, elrohant, még csak vissza sem nézett,
Akkor még nem gondoltam volna, hogy akkor látom őt utoljára. Élve.

Lassan ballagtunk az Uchiha-kúria felé. Komoran bámultam magam elé, s törtem a fejem Sakura mondandóján Nem értettem, miért viselkedett így, ez egyáltalán nem jellemző rá. Nem illett a képbe ez a monológ; valami itt nagyon nincs rendben. Félelemmel töltöttek el szavai, s frusztrált a tudat, hogy semmit sem értek az egészből.

Miközben gondolataimba merülve követtem a többieket, észre sem vettem, hogy egy kocsma mellett haladtunt el. Vad tivornyázás hangjai szűrődtek ki az ablakon. Minden bizonnyal hatalmas vidámság uralkodott odabent. Szívesen csatlakoztam volna; bármit megtettem volna azért, hogy ne kelljen az Uchihák negatív felhang övezte birtokára mennem.

Már vagy tíz perce elhagytuk a kocsmát, de még mindig hallottam a részeg emberek viháncolását. Öszeszorított szájjal bámultam magam elé, s próbáltam a gondolataimra koncentrálni, kevés sikerrel. 
Bosszúsan fontam össze a karom a mellkasom előtt, s számmal csücsörítettem. Mindig ilyen "pózt" veszek fel, ha ideges vagyok. Próbáltam leszokni róla, de csak még idegesebb lettem tőle, így elfogadtam, hogy idegességemben úy nézek ki, mint egy hasmenéses kacsa.
Nevetnem kellett a gondolatra, ám meglepétesmre mások is osztoztak örömömben. Két fiatal csapódott nem túl boldog menetünkhöz, egy fiú és egy lány. Látszott rajtuk, hogy kicsit túlzásba vitték a szórakozást, de annyi baj legyen; holnapra picit macskajajosak lesznek, semmi több. A fiú finoman fogta át a lány derekát, ő pedig kissé szégyenlősen simult hozzá. Boldogok voltak, efelől semmi kétségem nem volt. Bevallom, kissé irigyeltem őket...Na jó, nagyon.

Nevetve mesélték, hogy hangosan gondolkodtam, és vicces volt hallgatni, amit mondtam. Úgy éreztem magam, mint egy őrült. Hangosan kimondtam a gondolataimat anélkül, hogy tudtam volna róla? Mikor már azt hittem, hogy a mai nap nem tartogat még több meglepetést, erre tessék. Egy részeg pár hívja fel a figyelmem egy olyan dologra, ami diliházat érdemelne...
Beszélgettünk, és végre én is jobb hangulatba tudtam kerülni. Kis időre még Sakura szavai sem visszhangzottak a fejemben.
Úgy húsz percig mentünk így, beszélgetve, mikor a lány megkérdezte, tulajdonképpen merre is tartunk. Bele sem gondolva a következményekbe, elárultam nekik, hogy az Uchiha-kúria lenne az úticélunk. Mikor nem hallottam nevetésüket vagy egy percig, hátrafordultam, és ekkor rájöttem: hatalmas hibát követtem el.
Földbe gyökerezett lábbal álltak tőlem két méterre, szemükben vadul csillogott a félelem. A lány ajka remegett, míg a fiú összeszorított szájjal bámult rám. Egy percbe sem telt bele, a fiú előttem termett, s kétségbeesett tekintettel vizslatta arcom.
—Ne menj oda! Az egy nagyon veszélyes hely, veszélyes emberekkel. Az Uchihák vették el a legjobb barátomat! Shion egész életében életrevaló, kedves fiú volt... Amióta az Uchiháknál járt, nem ura önmagának. Dühöng, ordít, tör-zúz, vagy éppen sír. Ha jót akarsz magadnak, messzire elkerülöd azt a helyet!
Csak tátogtam, mikor a fiú és a lány sírva menekültek, de hogy pontosan mi elől, azt talán ma sem tudnám megmondani. Talán a régi idők szellemeitől, melyek mind a mai napig üldözik őket?

Az út hátralévő részében nem történt semmi különös, az esőt leszámítva. Az esőcseppek szinte marták a bőrömet, s furcsán keserűnek éreztem őket. Viszont megnyugtató volt hallgatni az eső egyenletes koppanásait a földön. A szél elcsendesült, a felhők mögül egy villanásnyi időre még a Hold is előbukkant. Utólag ezt annak tudom be, hogy az égiek végleg lemondtak rólam.


Mire megérkeztünk a birtokra, enyhén szólva is kimerültünk. Remélem, senkit sem kell emlékeztetnem, hogy a birtok egy hegy tetején található...
Sárosan és fáradtan állítottunk be a vacsorára, természetesen csak mi, szolgák. Kizashi és neje, Mebuki, éppen bort kortyolgatva nevettek valamin a család feje, Uchiha Fugaku társaságában. Sakura sehol.
Míg a többi szolgáló lassan bevonult az étkezőbe, én felfedezőútra indultam, mert kerestem az illemhelyiséget. Ha egyszer az emberre rájön a szükség, nem lehet mit tenni...
Hosszasan bolyongtam a kísérteties, labirintusszerű folyosókon, de semmit sem találtam, ami egy kicsit is hasonlítana egy illemhelyiségre. Félhomályba burkolt szobák, sötétségben végződő folyosók, megmagyarázhatatlan zajok kísérték végig bolyongásomat, ezért egyre sürgetőbben szólított a természet...
Már éppen feladtam volna a keresést, mikor egy reszelős hang megszólított:
—Miért bolyong itt össze meg vissza, uram? Már várjuk önt a vacsorához.
Zavartan néztem a mögöttem álló férfire. Haját dér ütötte meg, bőre aszott és ráncos. Szemei fénytelenek és üresek. A hideg is kirázott tőle; nem éppen tűnt kedves embernek.
—É-én saj-sajnálom, csak az i-illemhelyet kerestem...
A férfi arcán egy izom sem rándult, helyette megfordult, s síri hangon csupán ennyit vetett oda nekem:
—Kövessen.
Némán engedelmeskedtem neki. Már egy ideje mentünk a titokzatos folyosókon, mikor hátrafordult, kezében egy meggyújtott gyufával és egy szál cigarettával:
—Szabad az úrnak egy cigarettát gyújtanom?
Szemei továbbra is fénytelenül meredtek rám, üresen és szürkén.

Füstölgő cigarettával a kezemben léptem be az étkezőbe, ahol csend honolt. Mindenki meredten bámulta az asztalt, még csak rám sem néztek. Érkezésemre csupán egy valaki reagált, méghozzá az Uchiha klán feje, Uchiha Fugaku.
—Már csak rád vártunk, fiam. Fogalmunk sem lehetett róla, hol bóklásztál. Azonban, ha már megérkeztél, ülj le közénk, és fogyasszuk el együtt az ételt!
Kizashi és Mebuki sehol.

Két fiú közt kaptam ülőhelyet. Az idősebbik lófarokba fogta hosszú, fekete haját, s kifejezéstelen tekintettel meredt üres tányérjára. A kisebbik sokban hasonlított hozzá, bár haja üstökszerű volt, s maga előtt összefont karokkal dőlt hátra székében, miközben engem fürkészett. Egy pillanatra összeakadt a tekintetünk, és láthattam fekete szemeit, melyekben semmi jele nem volt az érzelmeknek. Beleborzongtam a pillanatba, s inkább elfordítottam a fejem. Hirtelen úgy éreztem magam, mint akinek jó erősen megszorítják a gyomrát, két kézzel. A felismerés csak lassan hatolt el tudatomig. Ismerem őt.
Igyekeztem kiűzni ezeket a gondolatokat a fejemből, mindhiába. Mégis honnan ismerhetném? Nem is találkoztam vele! Még csak nem is azt állítom magamnak, hogy már találkoztam vele; egyenesen azt, hogy ismerem őt, mint a rossz pénzt! 
Igyekeztem nem mutatni a bennem kavargó érzelmeket, helyette beszélgetésbe elegyedtem az asztalt körülülő emberekkel. Megismertkedtem mindenkivel, és idővel enyhült bennem a feszültség, teljesen elengedtem magam. Kiderült, hogy Fugaku két fia közt kaptam helyet, az idősebbet Itachinak, a fiatalabbat Sasuke-nak hívják. Tehát Uchiha Sasuke...
A vacsora végül is jól telt: groteszk, morbid viccekkel dobtuk fel a társalgást, történeteket meséltünk, valamint a jelenlegi politikai állást is kiveséztük. Itachi szótlanabb volt a kelleténél, öccse azonban rendesen hallatta véleményét. Meg kellett állapítanom, hogy rendkívül okos, kitűnő a logikája, és remekül tud érvelni.
Annyira jó hangulat uralkodott az asztalnál, hogy észre sem vettem, mikor az óra elütötte az éjfélt. Kettő szolgáló már sietett is volna leszedni az asztalt, de Fugaku megállította őket benne.
—Ne olyan sebesen! Még csak egy kis borozgatásra sem került sor.
—De Fugaku-sama, holnap...
—Nem érdekel, mi lesz holnap. Ahelyett, hogy a szád jártatnád feleslegesen, hozhatnál poharakat és pár üveg bort.
—Igenis.
Ámulva figyeltem az Uchiha klán fejét, aki anélkül tett helyre egy szolgálót, hogy akár egy kicsit is megemelte volna a hangját. Bámulatos...
A szolgáló pár perc múlva vissztért, kezében poharakkal és két üveg borral. Remegő kézzel töltötte ki mindenki adagját, majd sietve távozott. Fugaku mondott egy rövidke köszöntőt, majd koccintottunk. A vörös nedű vízesésként csúszott le a torkomon, íze pedig teljesen elbódított. Szinte extázisba kerültem miatta, erre pedig még semmi sem volt képes.
—Ha szabad érdeklődnöm, milyen fajta bort ízlelhettünk meg az imént? Szinte katarzisba kerültem tőle.
Az Uchihák egymásra néztek, majd összemosolyogtak. Volt valami nyugtalanító a reakciójukban, ami miatt kirázotta hideg, de szerencsére Fugaku-san köhintett egyet, majd rám mosolygott.
—Ez egy különleges borfajta, létezése ritkaságszámba megy a világban. Az egész Földön talán csak  két palacknyi van belőle összesen.
Az információ alaposan meglepett. Döbbenetemnek hangot is adtam:
—Akkor bizonyára egy vagyonba kerülhettek! Nem kellett volna egy jelesebb alkalomra tartogatnia...?
Fugaku-san kinevetett, majd komoly arccal folytatta beszélgetésünket:
—Fiam, már így is rengeteg ideje rőtögetjük ezeket a palackokat. Ha nem innánk meg, csak kárba veszne, ezt pedig nem szeretném. S hidd el, ez a vacsora számunkra igencsak jeles alkalomként lesz számon tartva, amíg világ a világ. Örülök tehát, hogy ízlett a bor.
Ezzel lezárta a témát, felállt az asztaltól, s eltűnt a folyosók labirintusában. Nem sokkal később a többiek is szállingózni kezdtek, míg végül csak Sasuke, Itachi és én maradtunk.
—Sasuke, mutasd meg vendégünknek a hálószobáját, bizonyára kimerült már. Jó éjszakát.
Itachit is elnyelte a folyosók rémisztő birodalma, így három főről két főre redukálódott a számunk az étkezőben.
Egy ideig csak lézengtünk a teremben, mindenféle cél nélkül. Szememet végigjárattam a különböző családi portréktól kezdve a legapróbb porszemekig mindenen. Aztán figyelmem valahogy Sasuke-ra terelődött, akit most alaposabban szemügyre vettem. Magasabb nálam úgy fél fejjel, izmai pedig csak úgy dagadnak szürke yukatája alatt. Haja feketébb, mint az éjszaka, s tincsei a négy égtáj felé állnak; olyan, mintha holmi madárfészket hordana a fején. Porcelánfehér bőre hibátlan és sima; éles kontrasztot alkot sötét hajával. Bár most háttal áll nekem, arcát is magam elé tudom idézni: pengevékony ajkak, keskeny orr, és éjfekete, érzelemmentes szemek. Olyan élethűen jelenik meg a képzeletemben, mintha itt állna velem szemben...
—Uzumaki, figyelsz te rám? Látom, tényleg elfáradtál. Gyere velem, megmutatom, hol fogsz aludni.
Mint aki álomból ébredt fel, úgy néztem az ujjait az arcom előtt csettintgető fiúra. Tekintetéből sugárzott a fáradtság, arcáról lerítt, hogy most nincs más vágya, mint egy kiadós alvás, így gyorsan összeszedtem minden erőmet, és igyekeztem koncentrálni rá.
—Bocsánat, csak elbambultam. Mehetünk.
Sasuke egy nagy sóhaj kíséretében lámpást gyújtott, s intett, hogy kövessem.

A szűk, félhomályba burkolódzott folyosók labirintusában mintha másképpen telt volna az idő. Az égvilágon egyedül csak az előttem haladó Sasuke körvonalait láttam, ő (mármint a körvonalai) nyújtott valamiféle támpontot arról, mégis merre menjek.
Botorkálva ugyan, de megérkeztünk. Egy mellékfolyosó végén lévő szobába kalauzolt el a fiú. Az ajtó túloldalán egy üresnek ható szoba fogadott. A földön két futon hevert, egyik az ablaknál, a másik a sarokban. Egy gyertyatartó is helyet kapott a sarokban lévő futon mellett, de tulajdonképpen ennyiből ált a szoba berendezése. 
Legalábbis, míg szemet nem szúrt az a növény az ablakpárkányon.
Vérvörös pókliliom.

Rabul ejtett a látvány. Az illemmel mit sem törődve rohantam az ablakhoz, hogy közelebbről is megcsodálhassam ezt az igen szemrevaló virágot. Gyönyörű szirmaiból sugárzik az élet, ami nem is csoda, tekintve, hogy vérvörös színben pompázik a drága. Nekem a vörös minden árnyalata meghatározó szerepet tölt be az életemben, nem csak amiatt, hogy édesanyám haja is vörös színben tündöklött. Számomra ezek a színek magát az életet jelentik; fejben összekötöttem a vért (ami ugye vörös) az élettel. Ezért is annyira élő ez a növény: úgy tűnik, mintha vérrel itatták volna át, éltető vérrel.
Akár az örökkévalóságig el tudtam volna nézegetni a pókliliomot, azonban eszembe jutott, hogy vendéglátóm sajna nem így vélekedik erről. Sűrű bocsánatkérések közepette hátráltam el az ablaktól, nem engedve többet a növény csábításának. Nagyon elszégyelltem magam a viselkedésemért. Úgy látszik, az az egy pohár bor megtette a hatását...

Míg magamat korholtam, egy kezet éreztem meg a vállamon, majd Sasuke szemei úsztak be a látóterembe. Valamit mondott, de nem hallottam tisztán. Hiába, túlságosan erőt vett rajtam a fáradtság. Bár Sasuke-hoz képest én még kipihentnek tűnhetek, mivel a fiú úgy néz ki, mint aki már egy hete nem aludt egy fikarcnyit sem.
—Uzumaki, hatodszorra mondom, nem haragszom. Nem kell többször bocsánatot kérned a semmiért.
Motyogtam valami olyasmit, hogy "megértettem", aztán leültem a sarokban lévő futonra, fejemet pedig gondosan a térdeimre hajtottam. 
—Tényleg sajnálom.
Nem értettem, miért kérek ennyiszer bocsánatot, de úgy éreztem, még egyszer ki kell mondanom. 
Pár perc elteltével Sasuke rám nézett, majd beszélni kezdett.
—Nem tartozol bocsánatkéréssel.
Szünetet tartott, majd rám nézett, s folytatta:
—A szerelmem kedvenc virága a pókliliom; különösen a vöröset szereti, mert...
—Számára az életet jelképezi.
Némán fürkésztük egymást. Biccentett, hogy igazam van, majd elfordult az ablak felé, tekintetét a pókliliomra szegezve.

Úgy aludtam el, hogy észre sem vettem, de álmom nem volt nyugodt. Újra meg újra Sakura kétségbeesett arca jelent meg előttem, amint óva int valamitől. A dühödt időjárás és a rémült szerelmespár. A vénember, aki rám talált a szűk folyosókon, és tüzet adott a cigarettámhoz. Az étkezőben a többi szolgáló meredt arca. A Haruno család eltűnése. A bor íze.

Izzadtan ébredtem fel, a szobában sötétség honolt. Sasuke forgolódott a futonján, de ez egy cseppet sem tudott meghatni, épp elég volt nekem a magam gondján rágódni.
Mit is mondott Sakura? 
"Ne bízz abban, ki fénnyel kínál, ám ő maga vak. Ne fordíts hátat annak a halottnak, kinek szeme nyitva van. Nem minden bor, mi vöröslik. Ne bízz az álmaidban, mind hazugság. Rémálmaid megmutatják, mi a valóság."
Az éjszaka sötétje előhozza belőlem a gondolkodó énem. Mikor a a vénember tűzzel és cigarettával kínált. Az öreg szemei erősen fénytelenek és szürkék voltak, de nem lehetett vak, különben hogyan látott meg a folyosón? Még egy látó embernek is nehéz lenne kivennie alakokat ott, fény mellett, nemhogy egy vaknak! Bár az is lehet, hogy csupán meghallotta a lépteimet...
Mondjuk legalább a halottak felől megnyugodhatok, eggyel sem találkoztam (szerencsére).
Ma viszont ittam bort, egy ritkaságszámba menő fajtát ráadásul. Bor íze volt, de igaz, ami igaz: túlságosan könnyen csúszott le, és még a gyomromat sem marta...
Az álmaimban viszont nem bízhatok, mert nincsenek. Néha rémálmokat látok, de általában hatalmas marhaság mindegyik.
Viszont, egy valami nem hagy nyugodni: miért figyelmeztetett Sakura? Miért tűnt el az egész Haruno család? És mi lett a szolgálókkal? Egyáltalán, mi folyik itt?