Uzumaki Naruto egy árva gyermek, akit egy gazdag civil család “nevel” kiskora óta, azonban a valóság nem ezt mutatja: a fiú szolgaként dolgozik a családnak, élete pedig… Nos, nem túl fényes. Egy szép (vagyis egy kevésbé szörnyű) napon az őt dolgoztató család vacsorameghívást kap az egyik legrejtélyesebb és legfélelmetesebb családtól, akiket a falu pont emiatt taszított ki. Ez a vacsora olyan folyamatokat indít el, melyeknek vagy borzasztó, vagy épp megdöbbentő következményei lesznek, s a jelenlévők egész addigi, előtti, utáni életét befolyásolja majd.

Egy esős, borongós éjszakán kezdődött el minden.

Az életem.

Minden homályos eseményre emlékszem; a születésemre, a vér illatára, hangokra és a halál vészjósló bűzére.
Anyám gyönyörű nő volt, hosszú, vörös haja hűen tükrözte vissza forrófejűségét. Szeme zöldje akár a smaragd, egyszerűen káprázatos volt. Mosolya ragadós, mint a méz, alakja törékeny, mint egy szál virág, ereje mégis, akár egy vad oroszláné. Éles ellentétek alkották az én egyetlen szülőanyámat, aki egyszerre volt bájos, szerethető és önfejű, kiállhatatlan. Kitaszított, mégis a társaság közepe. Egyszerre képes volt szomorú, dühös, egyben boldog is lenni.

Én pedig mindössze kilenc hónapig ismerhettem.

A testében jelen volt egy másik lélek is, amely sötét, gonosz erőt hordozott magában. Időnként mintha közeledett volna felém, de egy ujjal sem ért hozzám. Nem bántott soha, mindössze megfigyelt.

Ahogyan észrevettem, anyámat sem bántotta, így megnyugodtam a biztonsága felől. Abban a kilenc hónapban, míg testében élhettem, békés és nyugodt volt az életem. Éreztem azt a mélységes anyai-apai szeretetet, amit semmi sem pótolhat. Már várták a születésemet; pontosabban engem.

Háború volt.

Iszonytató háború dúlt az emberek közt. A kilencedik hónapban határozottan éreztem a félelmet, a dühöt, a gyűlöletet, a szomorúságot, a keserűséget, a kilátástalanságot. Szinte áradt az emberekből a sok negatív érzés. Anyám a végsőkig próbált nyugodt maradni, azonban őt is mardosta a gyűlölet, égette bensőjét a szomorúság és keserűség; ilyenkor mintha az a valami erőre kapott volna, határozottan éreztem a belőle áramló gyűlöletet… és kárörömöt.
Azon a hideg, nyirkos éjszakán pedig megszülettem. Felsírtam, amikor a hideg szél először cirógatta meg az arcomat. Erre anyám a karjaiba zárt, majd kebleire fektetett. Azonnal magamba szívtam az éltető anyatejet.

Közben halkan súgott a fülembe. Hangja elgyötört volt, szemében mégis boldogság csillogott. Aztán egy szőke férfi lépett mellé, majd leguggolt hozzá, s megszorította a kezét. Anyám hálás mosolyából, és egy elejtett szóból rögtön tudtam, ki ő.

Az apám.

Anya mindig a “drágám” jelzővel illette apát, s ez akkor sem volt másképp. Apa szőke haja, akár az arany; kék szeme, mint a zafír. Arca kedves volt, majd’ kicsattant az örömtől. Felé kaptam, majd hirtelen felindulásból meghúztam a haját, és nevettem. Nevettünk, jobban mondva.

Azonban megéreztem valamit, amit nem kellett volna. A leggonoszabb, legkegyetlenebb erőt, amely anyámból tört elő. Az a valami kiszabadult.

Keservesen sírtam; anyámat beterítette a vér. A kötelék, mely kialakult köztünk, mintha soha nem is létezett volna. Üveges tekintete láttán viszont rájöttem, hogy anya elment. Vagyis nem elment. Az a  valami ölte meg.

Apám mindezzel nem törődve rántott ki anyám utolsó öleléséből, s fejvesztve menekült, próbált biztonságba helyezni, míg megvívja a harcot azzal. Fájdalmában nem tudott ép ésszel gondolkodni, csupán az ösztöneire hallgatva tett le egy fának a zugába, majd egyenest a halál karjaiba futott. Semmi esélye sem volt harcba szállni az ellen, csupán reményvesztett kísérlet volt arra, hogy a védelmemre kelljen. Vére lassan csordogált a koszos, hideg földön, apró patakként folydogált csendesen, szelíden. S ahogy a vérpatak duzzadt, úgy apadt apám ereje is, míg végül ő is elment.

Eleredt az eső, elmosva a vért, az egyetlen jelét annak, hogy szüleim milyen tragikus halált is haltak. Szomorúan  figyeltem a két élettelen testet, mikor hangos csattanásra lettem figyelmes. Apám testébe cikázva csapott egy villám, melynek hatására teste a felismerhetetlenségig megégett.

Szörnyű volt így látnom őket, s újra sírni kezdtem. Most azonban senki sem volt, aki megnyugtatott volna. Egyedül maradtam, ezen a kietlen, szörnyű, sötét helyen; semmi esélye sem volt annak, hogy életben maradhatok. Ám ekkor egy vaskos kéz kiemelt az odúból, s pólyába tekert. A sírás közepette észre sem vettem, hogy meztelen vagyok, s hogy mennyire fázom. Az idegen magához szorított, s csak egy pillanatra láttam azt a furcsa maszkot, amely elfedte az arcát.

Némán haladt velem, sokáig az eső monoton kopogásán kívül nem hallottam semmit.Megrángattam fekete köntösét, hogy végre figyeljen rám, azonban rendületlenül haladt tovább, rám sem hederítve. Azonban egy halálsikoly véget vetett ennek az idilli sétának. Az idegen viszont továbbra sem állt meg, rendíthetetlenül baktatott célja felé. Hazug nyugalma engem is megnyugtatott, s szép lassan felhagytam a próbálkozással, hogy magamra vonjam figyelmét. Azután elaludtam.

Már vagy tizenöt éve annak, hogy mindez megtörtént velem. Egy furcsa nevezetű faluba vitt engem az idegen, ahol letett egy háznak a lépcsőjére, majd egy levelet dugott pólyám redői közé, s nemes egyszerűséggel otthagyott. Másnap kora reggel talált rám egy idős férfi, aki azonnal észrevette a levél kikandikáló szélét a pólyám alól, amit idegesen tépett fel, s félig motyogva olvasta el a levelet:

– Lássuk csak… hm… Uzumaki Naruto… kilencfarkú… Kushina és Minato… – itt fájdalmas fintorra húzta a száját, majd folytatta a levelet magában. Érdeklődve tekintettem az előttem álló vénségre: szemei fakószürkék, bőre megviselt; teli volt hegekkel, foltokkal, ráncokkal.Testtartása kissé görnyedt, púpos; őt sem kímélte az idő vasfoga. Haja, akár a hó; bár a fejébe nyomott, széles karimájú kalap némileg javított csúfos ábrázatán. Homlokán összefutottak a ráncok, s ha lehet, még inkább elmélyültek, amikor rám nézett. Szemében fáradtság és szomorúság tükröződött.

– Nos, te lennél Uzumaki Naruto. Határozottan Minatóra ütöttél, szőke a hajad, kék a szemed, és a vonásaid is hasonlítanak az övéihez. Ha tudnád, hogy mennyire sajnállak téged! –  azzal karjaiba vett, és elsietett velem a falu árvaházába.

Mindössze három évet töltöttem ott, utána kiadták az utamat (meg a többi árváét is). Legtöbbünk szolgáló vagy cseléd lett egy gazdagabb családnál. Hiába, túl sok az árva, kevés a pénz; nem a leghumánosabb dolog, de ez kit izgat ilyen időkben?

Én a Haruno család szolgálója lettem. Igen gazdag család; gyönyörű palotában élnek, százfős személyzet lesi minden kívánságukat; a legfinomabb ételeket, italokat fogyasztják, rendkívül tanultak, és a legfontosabb emberekkel költik el a vacsorájukat. Mondhatni, a falu majdnem legbefolyásosabb családja, akik köztiszteletnek örvendenek a falusiak közt. Kedvesek, igényesek és ami a legfontosabb: bőkezűek. Tele vannak pénzzel, és tudjuk, akinél van a pénz, annál a hatalom.

A család mindössze háromtagú: Haruno Kizashi, a család feje, felesége Mebuki, s egyetlen lányuk, Sakura.  Kizashi és Mebuki finoman fogalmazva is álszentek, én a “Sátán és felesége” címmel tüntetném ki őket.

Leányuk szintén hasonló személyiségű, a kis Sátán. Rendkívül elkényeztetett, kétszínű és… gonosz. Bár meg kell jegyeznem, hogy igen szemrevaló teremtés, karcsú, nőies alakja van, haja színe pedig hasonlít a cseresznyevirágéhoz. Szemei fakózöldek, arca lágy, nőies. Mindaddig szimpatikusnak tűnhet, míg meg nem szólal. Kivéve, ha bájcseveg, s vagy olyan idióta, hogy őszintén elhidd, amit mond.

Négyéves korom óta ismerem őt, s nem elég, hogy én vagyok a szolgáló, ő még idősebb is nálam (fél évvel, de akkor is!), így természetesen kihasználja helyzeti fölényét. Régen én voltam a “kishúga”, amin a szülei csak nevettek. Mostanában új szintre emelte a megalázás fogalmát, úgy beszél velem, mint egy koszos lábtörlővel, s ő elvárja, hogy “méltóságos asszonyomnak” szólítsam, mivel már “abban a korban van”. Ja, mikor a szülei üzletet csinálnak a lányból, aki a legtöbbet ajánlja érte, azé a nuni (ezt egy ismerősömtől hallottam, bár ő sokkal trágárabbul fogalmazott). Már alig várom, hogy végre eltűnjön anyuci-apuci szeme fénye, bár igen valószínű, hogy vinne magával, mint “hű szolgálóját”.

Az itt eltöltött éveim során megtanultam alkalmazkodni, megalázkodni, hogy túléljek valahogy. Megszoktam, hogy mások kényük-kedvük szerint azt tesznek velem, amit akarnak; nem ellenkezem. Mindössze tűrök. Tűröm, hogy úgy beszéljenek velem, mint egy lábtörlővel; tűröm, hogy megalázzanak. S hogy miért? Annak igen egyszerű az oka.
Kizashi, a család feje úgy gondolja, hogy még az emberek söpredékeinek (azaz a szolgáknak, koldusoknak, prostituáltaknak stb.) is tudniuk kell írni, olvasni, számolni. Ötéves koromtól kezdve, egészen tizenegy éves koromig tanulnom kellett a kanjikat, azok olvasását és a számolást. Minden egyes nap kikérdezett Kizashi, s ha egy hibát is vétettem, tíz korbácsütést kaptam, s addig nem mehettem aludni, míg hibátlan nem lett az aznapi tanulásom gyümölcse. Volt, hogy három napig nem tudtam járni, annyira hurkásak lettek a lábaim. Addig a pincében húztam meg magam, egy dohos szalmapriccsen, egy kis szelet kenyér meg némi víz társaságában. Kizashi szerint ez is büntetésem része volt, szerintem meg csak szimplán élvezi mások szenvedését. Mindenesetre, azóta igyekeztem rendesen megtanulni a leckéket. Tanulásom befejeztével Kizashi megjegyezte, hogy eddig én voltam a legjobb tanulója, s talán már vagyok annyira okos, mint az útszélen rohangászó parasztgyerekek. Összeszorított fogakkal köszöntem meg a dicséretnek álcázott, burkolt megalázást, s Kizashi önelégült mosolyát látva azonnal elsiettem a dolgomra (ami nagy hiba volt, mivel nem köszöntem el tőle; este harminc korbácsütést kaptam tőle, s közben el kellett viselnem azt az önelégült vigyort a rühes fején. Legszívesebben szemen köptem volna).

A feladatom egyébként annyi, hogy Sakura “méltóságos asszony” igényeit szolgáljam ki, néha menjek el a piacra, és takarítsak. Tipikus női feladatok, mégis én végzem őket. Legalább a cselédek jót nevetnek azon, hogy egy fiú végzi el munkájuk java részét. Tényleg nagyon vicces.

Most éppen a plafont bámulom, és gondolkozom. Soha nem voltak barátaim, soha nem tiszteltek, egyetlen társam a magány volt. Egyszer a piacon hallottam két ember beszélgetését, amiben az öngyilkosság fogalmát taglalták. Egy közös barátjuk felakasztotta magát, az egyik látta meg lelógni a mestergerendáról. Nyaka eltört, a feje teljesen elkékült, elvileg szörnyű látvány volt. Megemlítették még, hogy aki öngyilkos lesz, az nem kerülhet sem a mennybe, sem a pokolba, mert lelke a két világ közt, azaz itt ragad, s soha nem lelhet megnyugvást.

Farkasszemet néztem a kötéllel. Legalább legyen annyi szabadságom, hogy a halálom időpontját mikorra tűzöm ki. Ennél az életnél már semmi sem lehetne rosszabb. Valamint, ha igaz, hogy itt ragadok öngyilkosságom után, szívesen visszajárok kísérteni a Haruno családhoz.

Már éppen készülök átdobni a nyakamon a kötelet, mikor valaki beront a szobába, s térdeire támaszkodva, fejét lehajtva liheg, s darálja mondanivalóját:

– Azonnal készülj, öltözz, mosakodj, mert hivatalosak vagyunk az Uchiha klánhoz! – ekkor némi pihenőt tart, majd mikor felfogja, hogy mit lát, elkerekedett szemmel bámul rám. – Te teljesen megvesztél? Elment a józan eszed?! Egyáltalán, mégis… mi a fészkes fenét művelsz, he?! – suttogta elképedve.

A helyzet abszurduma miatt kitör belőlem a nevetés; olyannyira elhatalmasodik rajtam a nevethetnék, hogy kicsordulnak a könnyeim; annyira nevetek, hogy a torkomon egy hang nem jön ki, majd’ megfulladok, mégsem tudom abbahagyni. Nem tudom, mikor szedték le a nyakamról a kötelet, nem tudom, mikor ültettek le, nem tudom, mikor mosdattak meg, nem tudom, mikor adták rám a fekete yukatámat; semmire sem emlékszem, mert mindvégig fuldokoltam a sírástól.

Most a sötétben ülök, és várok. A kötelemet elégették, engem pedig magamra hagytak, bár hallottam, hogy a két szolgáló, akik rendbe szedtek, halkan diskuráltak arról, miszerint megbolondultam. Egy ilyen helyen ki ne bolondulna meg?

Arra eszméltem fel, hogy valaki lágyan felhúz a földről, és kikísér a friss levegőre. Szőke haja hosszú copfban van összefogva, szeme lilás; mosolya kedves és őszinte. Nem különösebben szép, sőt. Nagyon vékony, ruhái még azt a kevés nőiességét is eltakarják, ami van neki; arcát pedig vastag, ronda hegek csúfítják. Mégis, tekintetéből árad a nyugalom. Hálásan pillantok Ino felé, aki szakácsnőként dolgozik a Haruno-kúriában. Nem igazán szoktam beszélgetni vele, mégis ismerem kedvességét, jóságát; bár azt el kell ismernem, hogy néha igazi házi sárkány is tud lenni.

– Köszönöm – suttogom, majd halkan megkérdezem, hogy mégis mi ez az egész. Láthatólag veszi a lapot, biccent, majd belekezd mondandójába.

– Ma személyesen az Uchiha klán vezetője, Uchiha Fugaku hívott meg minket vacsorára. Már az is furcsa, hogy mindannyiunkat meghívott vacsorára. Százhárom főt ellátni nem kis teljesítmény.

Ezután hosszú csönd következett. Vártam, hogy mondjon végre valamit, mire idegesen megköszörülte a torkát, és megszólalt:

– Én is csak ennyit tudok. Azért remélem, az Uchihákat már nem kell bemutatnom – azzal visszasietett a cselédszárnyba.

Igen, az Uchihák ismertek a falusiak körében, bár személyüket negatív felhang övezi; a legrejtélyesebb, legfélelmetesebb családként szokták őket emlegetni. Egyesek szerint démonokkal paktáltak le, mások szerint egyenesen a pokolból származnak, s ők a gonoszság hírvivői. Furcsamód mindegyik klántagnak éjfekete a szeme és a haja színe. Kiváló harcosok, a legjobb kardforgatók az Uchiha klánból kerülnek ki.

A falusiak félelme miatt kitaszítottak lettek; egy hegyi birtokukra húzódtak vissza, amelyet igen nehéz megközelíteni. Maga a hegy a falu határától nincs olyan messze, viszont  borzasztóan meredek; már attól elszédülök, ha csak ránézek.

Mindenesetre, baljós előérzeteim vannak a vacsorával kapcsolatban. Minden egyes porcikám tiltakozik az ellen, hogy elmenjek oda, mégis, valamilyen belső erő hatására izgatottságot is érzek: végre találkozom a hírhedt klán tagjaival!